Biztos te is érezted már nagyon egyedül magad. Nem arra az egyedüllétre gondolok, amikor fizikailag egyedül vagy, hanem arra, amikor a lelkedben érzed magad egyedül. Hiába vannak szeretteid – anyukád, apukád, testvéred, párod, barátaid – mégis egyedül érzed magad. Elfordul tőled minden és mindenki. Az élet cserbenhagy, Isten, mintha nem is létezne, a körülötted lévők nem értenek meg, csak magukkal vannak elfoglalva. Mindenki a saját érdekeit nézi, és te ott maradsz egyedül és csak húz magába ez a sötétség, a köd, amiből nem látsz ki, nem tudod merre van a kiút.
Hiába nyújtod a kezed, senki nem fogja meg, hogy segítsen. Félsz, rettegsz, saját magadtól is. Úgy érzed, innen már nincs lejjebb és egyszer csak még zuhansz, szippant magába, mintha sosem akarna elereszteni. Nehéz a lélegzetvétel, nehezek a mozdulatok és eljutsz arra a pontra, hogy feladod. Elengeded magad, hagyod, hogy történjen meg, aminek kell.
